Kit neveztek barátnak? Miért? No és mi a véleményetek két ellentétes nemű emberegyed barátkozásáról? (Avagy: "Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?")

Imádom a fehérneműket. A csipkéseket, az önmagukban mintás anyagúakat, a masnisokat, az élénk színűeket, a játékosakat, a dögöseket, az egyszerűeket, a rafináltakat és a fel nem sorolt társaikat, de legtöbbjüket újabban már fel sem próbálom, mivel a hétköznapok során -furcsa paradoxonként- utálom viselni őket. Most konkrétan a melltartókról beszélek, természetesen. (:

Tudom, látom, hogy sokakat nem zavar, ha a fekete top alatt fehér melltartót viselnek, meg az sem, ha kilóg a vállpánt, meg az sem, ha elszíneződött a szilikon, meg az sem, ha átüt a felsőrészen a mintázat, vagy ha bevág, felcsúszik, lecsúszik, de ENGEM igen, úgyhogy én nagy rendszerességgel mindösszesen kettő darab, levehető pántos, varrás nélküli darabot viselek, amelyeknek oldalt merevítői vannak (ha nem is halcsontból, de azért vannak), mert a minőséget azért szeressük. (:
A kettőből az egyik fehér, a másik meg fekete.

...

Mivel a fehéremnek kicsit megtört a kosara, vagyis épp csak akkor nem tudom már hasznát venni, amikor kellene - vékony anyagú felsőrészek viselése alkalmával -, tegnap betévedtem a Women's Secretbe azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy veszek egy újat. Hááááát, a méretemben volt 1db, de legnagyobb meglepetésemre alapjáraton olyan volt, mint az enyém. A boltos csajszi azt mondta, kicsit meg kell gőzölni, és akkor rendben lesz, de nem hittem neki, úgyhogy köszöntem szépen és arrébb álltam. [: 

Kettőt lépve megtaláltam a szilikonos ál-melltartókat és mellbimbó-tappancsokat. Örültem nagyon. Rögvest vizualizálni kezdtem az önfeledt melltartótlanságot a különböző anyagú és méretű okosságokat nézegetve, és mivel pompásnak találtam ezt az idillikus ábrándképet, úgy döntöttem, kipróbálom valamelyiket. Az ál-melltartó (aminek sem pántja, sem hátrésze nincs, csak úgy "felcuppan") közel annyiba került volna, mint a levehető pántos melltartónak született testvérei, úgyhogy azt inkább visszaakasztottam, a kétféle mellbimbó-tappancson azonban hosszasan gondolkodtam. Az egyik textil felületű, virág formájú volt, és kétségbeejtően kérészéletűnek tűnt - viszont 3 pár volt egy tasakban, a másik pedig echte szilikon volt, többször is használható kivitelben, eccerű kör formával. Végülis ez utóbbi mellett döntöttem, de nem jártam jól vele, sajnos. ((: Melltartó alá felesleges, melltartó helyett azonban röhejes a látványa, merthogy látszik, hogy ott van, úgyhogy nem ajánlom.

...Szóval marad a melltartó. Vagy a felcuppanós ál-verzió. ((:

Csak én bajlódom egyébként ezzel a melltartó-témával?  

Életem eddigi legmókásabb ám igen elmés aranyköpése az érettségi időszakában fogalmazódott meg bennem. Elmeséltem nagy somolyogva pár osztálytársamnak, ám mikor rájöttek, hogy ezt a csodát nem áll szándékomban megosztani a matekra okítani próbáló tanárnővel, addig-addig győzködtek, míg végül beadtam a derekam.
(: Most is látom még magam előtt Grószi arcát, mikor kifejtettem, hogy a tanultakkal ellentétben a szorzás tagjai bizony nem minden esetben felcserélhetők, hiszen belegondolni is rémes, mi történhete, ha a betegek a bogyóikból nem 1x3-as adagokat nyelnének szorgosan, hanem 3x1-eseket.

Grószi akkor azt mondta, ezt az össssszes osztályában el fogja mondani, ám ha tartja is magát az elgondolásához, abban azért biztos lehetek, hogy nem leszek olyan híres ezzel a kis bölcselkedéssel, mint pl. Descartes az övével. Na nem mintha az ő babérjaira törnék. ((:

...

Cogito, ergo sum. Nyilván mindenki hallotta már ezt a Descartes idézetet legalább 1x az élete során, és remélhetőleg legalább 1x annak is utánajárt mindenki, hogy mit jelent ez, ha esetleg nem tudta meg rögtön a következő percekben.
Én magam utoljára a gimiben hallottam, ám most hirtelen figyelmet követelt magának, kiintegetve a szürkeállományom egy mély barázdájából. (:

Az egész úgy kezdődött, hogy egy beszélgetésen gondolkodtam, amit egy a szívemnek nagyon kedves virtuálismerősöm blogján folytattunk az életről, a boldogságról, a célokról.  A legtöbb esetben fantasztikusan gondolatébresztő dolgokat ír le, de számomra ez volt az első olyan posztja, amivel egy érzékenyebb, még kiforratlan részemre tapintott. Izgatottan vettem számba a föltoluló gondolataimat és érzéseimet, amelyeknek a mennyiségére az első kommentek is rátettek egy lapáttal, úgyhogy vadul rendszerezni kezdtem ezeket, hogy értelmes ember módjára képes legyek velük is közölni a mondanivalómat. (:

Korábban már több helyen is (itt is, a Felmondtam-ban) el-elpöttyintettem a véleményemet az említett témá(k)ról, ám ekkor szántam elég időt arra először, hogy végiggondoljak és pontosan megfogalmazzak mindent. Addig csak éreztem a szavakat, mostmár talán ki is tudnám mondani azokat szép kerek mondatokba rendezve, ha a szükség úgy hozná. (Kellene azért némi körítés, mint a "nehezebb" témákhoz általában. Csend, nyugalom, hangulatvilágítás, esetleg egy kis bor, ilyesmi. Néha még mindig nehezemre esik nem belepirulni, ha észreveszem, hogy valaki TÉNYLEG figyel rám és minden idegszálával rám koncentrál.)

Kikristályosodott gondolatok ide, gondosan megszerkesztett mondatok oda, lelki szemeim filmvásznán most úszott csak be a képbe a The End felirat. (:
Eszembe jutott Descartes, meg az ő gyakran emlegetett cogito ergo sumja, és mintha megvilágosodtam volna, úgy terült szét a tegnapi step aerobictól rózsás arcomon a vigyor.

Gondolkodom, tehát vagyok.