Hosszú ideje érlelődött már bennem ez a döntés, de eddig túl picinek bizonyultam a család egybehangzó akaratával szemben. Úgy gondolták, nekem ott jó lesz (ezt a véleményt eleinte én is osztottam), sokat fogok ott tanulni, sőt, bizonyára nagy karriert futok majd be a cégnél, de én elég hamar kapisgálni kezdtem, hogy valami nem stimmel. Mintha félreütöttek volna egy hangot egy terjedelmes zongoradabban, amit lényegében senki sem vett észre, ám amitől a tapasztalatlan zongorista "befeszült".

Majdnem két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végbemenjen az a folyamat, amelynek eredményeként most mindezt leírhatom. Eleinte azt gondoltam, tök jelentéktelen melót végzek, de igazság szerint volt felelőssége a munkámnak, éppcsak nem éreztem. Mikor erre rájöttem, körülnéztem, és azt vettem észre, hogy mindenki valami olyan munkát végez, amit én sosem szeretnék, amibe én belehalnék, ami megkaphatta volna a "Variációk ugyanarra a témára" címet, hogy a zongora-hasonlatoknál maradjak. Mindenki mindig ugyanazt csinálta, de rajtam kívül mindenki elégedett volt. (:
Második lépésként fel kellett ismernem, hogy össz-vissz egyetlen olyan poszt van az egész cégen belül, ami nekem is jól állna (a marketinges), de harmadik lépésként tudatosítanom kellett, hogy ennek a munkakörnek a betöltéséhez is merőben mást kellene tanulnom, mint amit most tanulok.
Nem volt mese, el kellett döntenem, merre lépjek, mert ennek a dolgozgatásnak a világon semmi értelme nem volt. Tömény időpazarlásnak éreztem, hiába kedveltem amúgy a helyet, a társaságot, az ingyenkávét, a kellemes-emberséges munkakörülményeket, és magát az igazgatót is. (Jó, ha az ember lánya nem utálja a feljebbvalóit!)

A végső elhatározásomat a címben már olvashattátok. (:
68x átgondoltam mindent, összekapargattam minden bátorságomat, megköszörültem a torkomat, és selymes, ám határozott orgánummal elregéltem, mi a szitu.

Úgy gondolom, emlékezetes mérföldkő lesz (már van is) ez az életemben, hisz ez volt az első eset, hogy én egyedül hoztam meg egy fontos döntést, amivel ráadásul sokan nem is értettek velem egyet, és aminek a következményeit nekem kell majd viselnem. Elég "felnőttes" érzés, hogy a felelősségem tudatában vagyok, ajánlom mindenkinek! (:

...

Tudjátok én nem kedvelem azt a fajta életvitelt, amikor csak úgy sodródik, vagyis sodortatja magát az ember. Úgy vélem, úgy lehet jól élni, ha  tudatosan élünk. Ez a tudatosság persze gyakran fájdalmas is lehet, de a bizonyosság, hogy lehetőségem van dönteni a sorsom felől, hatalmas erőt ad. Ha ennek fényében mégis a sodródás mellett döntenék, bármikor kiúszhatnék a partra, hiszen tudnám, mit csinálok és mit kell tennem ahhoz, hogy változtathassak.