Mióta ráébredtem arra a szörnyűségre, hogy (ha elég peches vagyok) egyik pillanatról a másikra elveszthetem az összes képemet, zenémet, írásomat és rajzomat, elkezdtem kiírni a fontos dolgokat dvd-re.

Keresgélés közben belebotlottam egy réges-régi C: meghajtó tartalmát összesítő mappába, ahol az elfeledett kincsek között kutatva felfedeztem ezt a számot. Kicsit depresszív, tudom, de nagyon tetszik, és remekül passzol az aktuális kedvencemhez, a The Unbending Trees You are a lover c. muzsikájának hangulatához.

Gary Jules - Mad world

 

Tudom-tudom, épp szélvihar tombol kishazánk sok részén, sőt, még a januárnak sincs vége, de már legalább egy hete intenzív madárfütty kíséri lépteimet reggelente, ez pedig csalhatatlan jele a közelgő tavasznak. Bizony. ((:

Találtam egy esernyőt, ami mögött Rihanna simán elbújhat az övéivel. Na, hogy tetszik, hölgyeim?

Még pár rajzot le kell ugyan adnom, de a vizsgák oroszlánosabbik részével végeztem, szerencsére. (:

Megleptem magam egy nadrággal, ami a külcsínyem általam történő pozitív megítéléséhez tesz hozzá két jókora lapátnyival, és egy könyvvel, ami a lelkemet, a személyiségemet erősíti. A Szeretetkönyvhöz hasonlóan ennek a témája is igen "nehéz", de nem vág annyira a húsomba, úgyhogy terveim szerint vasárnapig át tudom rágni magam rajta különösebb sírdogálás nélkül, és a megemésztése sem fog 1-2 hétnél tovább tartani. A Szeretetkönyvet -azt hiszem- nyárig csak kerülgetni fogom, biztos ami biztos. [:

Szerda óta, tehát mióta fellélegeztem, végre van időm töprengeni.
Most néztem végig például Mel Gibson főszereplésével A hazafi c. filmet, ami ugye az amerikai függetlenségi háborút dolgozza fel egy bizonyos aspektusból. Nem titok, hogy  rajongok a lélekemelő, könnycsatornákat megtöltő, fajsúlyosabb mondanivalóval bíró filmekért, de ebben az esetben a történetet csak másodlagosan tudtam követni. Végig Heath Ledgerrel voltam elfoglalva, a színészek alakításával, és újfent Heath Ledgerrel, aki nemrég hunyt el, mindössze 28 évesen. Ha jól számolom, a film készültekor 21 volt - annyi, mint most én. Nem rajongtam érte fanatikusan, nem voltam belezúgva, de színészként nagyon szerettem, és bár ténylegesen nem is ismertem,  valamiért emberként is szimpatikusnak találtam. Nagyon szíven ütött a hír, hogy véget ért a földi pályafutása.

Azt hiszem, ijesztően ridegen tudok viszonyulni akár családtagok halálhíréhez is, izé, legalábbis a többi rokonhoz képest, de vmiféle furcsa ellentétként képes lennék elbőgni magam (ha nem lenne túl kellemetlen), amikor az utcán az orrom előtt húz el egy szirénázó mentő. Ha jól belegondolok, ilyenkor nem egy konkrét emberre fókuszálok, hanem az életre, az élet végességére, a váratlanul és már-már bármikor bekövetkezhető, váratlan halálra, a saját életemre, a saját halálomra, és mindarra, amiről lemaradnék, ha a következő pillanatban a fejemre pottyanna egy tégla.
Úgy tűnik tehát, hogy csak az idősebb emberek halálával szemben vagyok kicsit közömbös - hiszen az természetes.
Én magam szenvedélyesen szeretek élni, igyekszem is kifacsarni és magamba szívni még a fájó tapasztalások zamatát is, hogy ne csupán felszínesen éldegéljek bele a világba, de közben vég nélkül birkózom az elfojtott érzelmeimmel, amiket mindösszesen 1db hozzám közel álló emberrel tudok és akarok őszintén megosztani, félelem és fenntartások nélkül, kerek-perec stílusban. Elég rossz arány, nem? (:

Kedvem lenne kivágni a csukott ablakon keresztül a székemet, de minthogy utálok fázni, nem teszem.

Ebben a nyamvadt nagyvárosban még kiabálni sem lehet nyugodtan. Ha nem kéne változatlanul rengeteget rajzolnom szerdára, "holnap" elmennék zúzni egy tüchtig kis fitnesszklubba, hogy szublimáljam a jelenleg törni-zúzni, sikítani, hisztérikusan zokogni vágyó feszültséget, indulatokat.
Hmm. Felütöttem az Idegen Szavak és Kifejezések Szótárát, hogy megtudjam, mit is mondtam egészen pontosan a szublimálással. Nagyon nem trafáltam mellé, de a leírás szerint az alacsonyabb rendű ösztöni indítékot szellemi természetű tevékenységre kéne átváltanom, ha szublimálni szeretnék. A zene ütemére történő végtelennek tűnő ugrabugrálás nem éppen szellemi, attól tartok. [:

(: ...Legalábbis "a Hegyen", ahol dolgozom, elég sűrű köd terjengett napközben, nem kis önmagamat is megmosolyogtató ijedelmet generálva bennem.
Tudjátok az úúúúúúúgy volt, hogy még amikor engedelmes, jó kislány voltam, édesanyám benevezett engem valamelyik nyáron egy tenisztáborba. Azt hiszem, a barátnőmmel mi ketten voltunk ott a legifjabbak, de igyekeztünk vegyülni. Törekvéseink során beültünk a nagyokkal délután mozizni egy terembe, és hősiesen megnéztünk a feléig egy horrorfilmet. Arra emlékszem már csak a sztoriból, hogy amikor leszállt az átláthatatlan köd, jó sokan kimúltak erőszakos halált halva, ugyanis mindenféle, a néző által (a film feléig még) láthatatlan teremtmények támadták meg a védtelen lakosokat. Nos, vélhetően maradandó károsodást szenvedtem akkor, hisz még most, közel a 21. születésnapomhoz is mindig ez jut eszembe. ((: (Egyébként nemsokára lesz a mozikban egy hasonló film, gondolom, a mai kor elvárásainak megfelelően még vérengzőbb, még ijesztőbb, még zombisabb átdolgozásban, jó adag szexszel fűszerezve.)


Valójában nem ezt a nosztalgikus borzongást akartam megosztani ma Veletek, de ha már itt voltam, elmeséltem. Legalább a saját figyelmemet is eltereltem egy kicsit tengernyi bajomról. [:

Bréking nyúz:

A rajzokkal elég jól haladok, de a sok görnyedéstől tegnap óta már heveny és múlni nemigazán akaró hátfájdalommal küszködöm, plusz ismét megújultak a fogszabályozóm miatti szenvedéseim, ugyanis kaptam a meglévőek mellé még két fémgyűrűt, sőt, ívet is cserélt a doki, de megmaradtak a harapásfixáló karikáim is. (< A galapagoszi óriásteknősösök, ugyebár.) Mindezek következményeként tegnap este két fájdalomcsillapítóval is alig tudtam elaludni.

Hétfőn azt is megtudtam, hogy az eddigi fogorvosnál eltöltött laza délutáni mítingekért a jelenlegi vagyonom felét kell kifizetnem, dehát ez lényegében nem meglepő. Csak azért ütött szíven a pénzösszeg, mert elfelejtettem felkészülni lelkileg, hogy ha kérdezek, akkor esélyes, hogy választ is kapok. [:

...

Financiális majdnemcsődöm jóvoltából egy időre sajnos le kell mondanom a hőn áhított bögréimről (is), azonban egy 1-2 gigás pendrive-ot mindenképp be kell szereznem, mert arra a lehető legobjektívabb ítélet szerint is szükségem van. [:

"Természetesen" a pendrive-om sem lehet akármilyen. Tök ciki lenne, ha első ránézésre meg lehetne állapítani, mi az, nem? ((: 

Fújolás ide vagy oda, majd kiderül, mit engedhetek meg magamnak, de összegyűjtöttem a legmókásabb, legötletesebb, legérdekesebb, legkülönlegesebb, legszebb, egyszóval a legdizájnosabb darabokat, amelyekre viszonylag könnyedén szert lehet tenni a földrajzi elhelyezkedésünkből adódóan. (Pénzügyi szempontból egyes darabok esetében talán más a helyzet, de sem elkedvetleníteni nem szeretnék senkit, sem megsérteni azzal, hogy a pénztárcájában turkálok.)

Tekintve, hogy ez tényleg a "legek" mustrája, nem pedig az újdonságoké, könnyen megeshet, hogy bizonyos darabok számotokra is ismerősek lesznek.

Amint azt már korábban egy kommentben elhintettem, 23-án lesz a félévi vizsgám, ezért pár napja megkezdtem az intenzív munkát. Nincs több lacafaca, nincs több ejráérünkarramég! ((:

Mint az efféle nagyobb megmérettetések előtt mindig, most is azt a sajátos munkarendet alkalmazom, hogy éjjelente alig alszom.
Napközben sajnos túl sok impulzus ér, ami eltereli a figyelmem, így körülbelül este 8-9 körül kerülök leghamarabb olyan állapotba, hogy összpontosítani tudom a figyelmem az aktuális feladatra. Ha szerencsém van, kiscsaládom apraja s nagyja egyaránt korán lefekszik.... ....és megkezdődhet a hajnalig tartó mulatozás. [:
Imádom azt az éjjeli nyugalmat, a végtelen csendet, amit nappal maximum a puszta közepén van szerencsém tapasztalni. A városban reggel 8-tól este 8-ig csak a vastag hótakaró képes letompítani az élet zörejeit. Ha ilyenkor az utcára lépek, különösen, ha nagy pelyhekben esik a hó, mindig olyan érzésem támad, mintha megsüketültem volna. Látom a közeledő autókat, elhúznak előttem-mellettem, de a hangjukat alig hallom. Látom az embereket, de a lépéseik belevesznek a mindent és mindenkit átölelő csendbe.

Ugyan hóesés nélkül, de a Csend most is itt mosolyog az ablakomban. Jó pajtásom, elég régóta ismerjük már egymást.
Kortyolgatom a kávés tejemet (a tejeskávé nem megfelelő kifejezés), belemerülök a tervezésbe, húzom a vonalakat, színezem a flekkeket, ismét belekortyolok a bögrémbe és folytatom a rajzolást, aztán néha kiintegetek Neki. Hajnalban pedig a madarak trillázása köszönt - és figyelmeztet, hogy mostmár azért mégiscsak illene lefeküdnöm. [:


Apropo bögre! Azt hiszem, megajándékozom magam egy-két új darabbal. Ezt a garnitúrát néztem ki:

Elméletileg a BoConceptben megvásárolhatnám őket, de mikor pár hónappal ezelőtt ott jártam, és ezek után a bögre-poharak után érdeklődtem, azt mondták, tavaly is csak véletlenül kerültek bele a katalógusba, és mivel sokaknak megtetszett, irultak-pirultak az eladók elég gyakran. Akkoriban -úgy emlékszem- nem néztem meg a weblapjukat, így nem tudom, törpént-e változás az akkori kínálathoz képest, de most mindenesetre ott tekeregnek, hápognak és kukorékolnak ezek a gyönyörűségek a kiegészítők között.

...

Találtam még egy érdekességet, amit feltétlenül látnotok kell. (: Ez kérem egy bögre, amire igény szerint fel lehet szerelni egy fület vagy egy üvegtalpat, amellyel akár  borospohárként is funkcionálhat, de ha elég kreatívak vagyunk, egy modern műalkotást is összedobhatunk.

 

Nagyon szégyellem magam miatta, de egészen péntekig semmit sem tudtam Ráday Mihályról.

29 éve indította el a Magyar Televíziónál az Unokáink sem fogják látni, avagy városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát c. műsorát, amelynek egyszemélyben ő a műsorvezetője és szerkesztő-operatőre is.
Január 6-án volt a legutóbbi adás, amelyet itt tudtok megnézni, de az archívumban egészen a 125. adásig visszamenőleg szemezgethettek.


Tudom jól, hogy nem feltétetlenül egyezik meg az érdeklődési körünk, mégis azt gondolom, Ráday Mihály műsoráról annak is tudnia kell, akit cseppet sem hoz lázba az építészet és/vagy a dizájn, vagy a múlt, a jelen és a jövő kapcsolata a városkép vonatkozásában.
Ez a műsor mindannyiunkhoz szól. Arról a környezetről mesél, amiben élünk, és amire oly kevés figyelmet fordítunk mindennapjaink során.

Hányszor néztek fel egy épület homlokzatára? Mennyire ismeritek piciny hazánk tájait, falvait? Hányszor tűnik fel, hogy a jólmegszokott útvonalakon járva, a jólmegszokott látványban megváltozott valami? Maximum csak valami furcsa hiányérzetetek támad és talán elgondolkodtok: "Hmmm..... ...itt mintha lett volna valami (más)..." Nem? Szeretném, ha nem így lenne. (:

Vége a karácsonyi láblógatásnak: ma volt a sokadik első napom a suliban.

Teljesen kimerültem. Már kettőkor is haza akartam jönni, de kitartottam, és erőfeszítéseim nem maradtak értelmetlenek - olyan pihenőszéket hajlítottam, hogy csuda! ((:

Nem, nem tudom megmutatni, mert este 6 és 7 között, midőn elkészült a remek, már igencsak dekonczentrált voltam (értsd: úrihölgyhöz méltóan őrjöngtem szigorú pókerarccal ülve a számítógép előtt, közben pedig jól hallhatóan dudorásztam a csoporttársaim, a tanárom és saját magam örömére egy közismert dallamot), és elfelejtettem elküldeni magamnak egy e-galambbal. [:

...

Itthon folytattam az ebédidőben megkezdett H.O.M.E. magazin karaktereinek akkurátus kiolvasását az oldalakról. (Remélem, tudjátok, hogy teljességgel értelmetlen, ha azt mondjátok, "kiolvastam az XYZ c. könyvet"...)
A lapból -többek között- azt is megtudhattam, hogy "A design királynője", Ambra Medda hiába született Szardínia szigetén, lakott egy kicsit Olaszországban, egy kicsit Görögországban és egy kicsit Angliában is, ideje nagy részét pedig a kedves dizájngaléria-tulajdonos mama szoknyája mögül leselkedve töltötte. A világjáró és pörgős életvitelű szoknya hatására otthonosan mozog európaszerte és az USÁ-ban is, és mindeközben "kiállításokon és galériamegnyitókon fejlesztette ki a design minden területére érvényes hihetetlen érzékét és szaktudását". Londonban diplomázott, legutóbb pedig az jutott eszébe, szervezni kéne egy(-két) nagyszabású dizájnvásárt Miamiban.



A fene egye meg, micsoda mákja van! Velem édesanyám csak(?) a Kakaókoncertig és néhány színházi előadásig jutott - szigorúan Budapest közigazgatási határain belül mozogva.




A 25 esztendős hölgy itt épp Zaha Hadid(!) Elastika c. térszobra előtt mereng a kiállításának otthont adó épületben. (Pfffff. De furcsa íze van ennek a szőlőnek!:)

Itt pedig Enzo Enea a Design Miami főépületébe bepasszintott "trópusi kert halljában" mosolyog.

Arra gondoltam, amellett, hogy magamat "tréningezem" a szebb jövőre, Titeket is megróbállak felvidítani - legalább arra az 5 percre, amíg ezt a bejegyzést olvassátok. Ha ügyesek vagytok, a képek láttán egymást követik majd az ábrándok és emlékképek. (:


Ismeritek a Horváth Cukrászdát? No és Horváth Esztert? Nem-e? Na majd most megismeritek! Muhahaha. ((:<