Még pár rajzot le kell ugyan adnom, de a vizsgák oroszlánosabbik részével végeztem, szerencsére. (:

Megleptem magam egy nadrággal, ami a külcsínyem általam történő pozitív megítéléséhez tesz hozzá két jókora lapátnyival, és egy könyvvel, ami a lelkemet, a személyiségemet erősíti. A Szeretetkönyvhöz hasonlóan ennek a témája is igen "nehéz", de nem vág annyira a húsomba, úgyhogy terveim szerint vasárnapig át tudom rágni magam rajta különösebb sírdogálás nélkül, és a megemésztése sem fog 1-2 hétnél tovább tartani. A Szeretetkönyvet -azt hiszem- nyárig csak kerülgetni fogom, biztos ami biztos. [:

Szerda óta, tehát mióta fellélegeztem, végre van időm töprengeni.
Most néztem végig például Mel Gibson főszereplésével A hazafi c. filmet, ami ugye az amerikai függetlenségi háborút dolgozza fel egy bizonyos aspektusból. Nem titok, hogy  rajongok a lélekemelő, könnycsatornákat megtöltő, fajsúlyosabb mondanivalóval bíró filmekért, de ebben az esetben a történetet csak másodlagosan tudtam követni. Végig Heath Ledgerrel voltam elfoglalva, a színészek alakításával, és újfent Heath Ledgerrel, aki nemrég hunyt el, mindössze 28 évesen. Ha jól számolom, a film készültekor 21 volt - annyi, mint most én. Nem rajongtam érte fanatikusan, nem voltam belezúgva, de színészként nagyon szerettem, és bár ténylegesen nem is ismertem,  valamiért emberként is szimpatikusnak találtam. Nagyon szíven ütött a hír, hogy véget ért a földi pályafutása.

Azt hiszem, ijesztően ridegen tudok viszonyulni akár családtagok halálhíréhez is, izé, legalábbis a többi rokonhoz képest, de vmiféle furcsa ellentétként képes lennék elbőgni magam (ha nem lenne túl kellemetlen), amikor az utcán az orrom előtt húz el egy szirénázó mentő. Ha jól belegondolok, ilyenkor nem egy konkrét emberre fókuszálok, hanem az életre, az élet végességére, a váratlanul és már-már bármikor bekövetkezhető, váratlan halálra, a saját életemre, a saját halálomra, és mindarra, amiről lemaradnék, ha a következő pillanatban a fejemre pottyanna egy tégla.
Úgy tűnik tehát, hogy csak az idősebb emberek halálával szemben vagyok kicsit közömbös - hiszen az természetes.
Én magam szenvedélyesen szeretek élni, igyekszem is kifacsarni és magamba szívni még a fájó tapasztalások zamatát is, hogy ne csupán felszínesen éldegéljek bele a világba, de közben vég nélkül birkózom az elfojtott érzelmeimmel, amiket mindösszesen 1db hozzám közel álló emberrel tudok és akarok őszintén megosztani, félelem és fenntartások nélkül, kerek-perec stílusban. Elég rossz arány, nem? (: